A néptánc...

                      

A különböző népcsoportok, egyedi és sajátos stílus irányzatokat alakítottak ki. Magyarországon körülbelül a XVI. Században alakult ki. Nemcsak táncuk volt jellegzetes, de tájanként egyedi volt az öltözetük is.

                                                

Az akkori feljegyzések szerint, népszerűek voltak többek között a katonatáncok, ünnepi táncok és maszkos táncok. Tehát a magyar néptáncban nemcsak a csárdás elemeit táncolták, hanem számos más stílusú táncokat is. Különbséget figyelhetünk meg etnikai és táji jellegzetességek között, hiszen mindegyiknek megvan a maga sajátos tánca. A hagyománnyal szabályozott mozgás, zenével összekötött formája a tánc. Ebben az időszakban a protestáns prédikátorok nem tetszésüket nyilvánították az effajta táncokat illetően. A középkortól kezdve említik és vannak feljegyzések a különböző táncokról.

                           

A tánc tudói és terjesztői a pásztorok voltak. Az első magyar lírai költő, Balassa Bálint, az 1572.-es országgyűlés alkalmával mutatta be táncát és nyerte el a pálmát, abban a táncteremben, ahol a hadiifjúság és az előkelő férfiak felserdült fiai mutatták be táncukat.

Eközben az emelvényről figyelte őket a császár és a király, valamint a hercegek. Az ifjak lábszáraikat összekapva, földig guggolva, szétvetve és felszökkenve ugrándozott.

1843-ban, több mint két és fél évszázad múltán, az egyik jeles szótárszerkesztő, a szemtanúk hitelességével írja le a pásztortáncokról szóló megjegyzését. „ A pásztorok sajátszerű zenével, énekkel és tánccal mulatoznak. Zeneszerük a duda vagy furulya, ritkábban klarinét féle tárogató. Énekük, mint a dudaszó, dünnyögő, táncuk pedig dobogós, amelyet ma már itt rendesen csak a kanászok járnak el, ezért kanásztáncnak is nevezik. Itt a férfi férfival szemben állva dobogtatja a földet és mindegyik a botot vagy a baltát pergeti ujjaival, szinte ijesztő gyorsasággal. Közben ezeket a botokat egymásnak dobálják, fitogtatják ügyességüket. Majd leteszik botjaikat és azokat ritmus szerint balról jobbra át ugorják."

                              

A katonatáncokat a történelmi források szerint a hajdúk táncolták. A XVI. Század első felében jelentek meg a hajdúk a magyar történelemben. Már Dózsa György kivégzésénél említik, egy fél évszázaddal később, hogy a parasztvezér megkínzása közben az ő vitézeivel toborzó hajdúkkal, táncot járattak. Zrínyi Miklós a XVIII. Század közepén a törökök elleni harc megünneplésével kapcsolatban ezt írja: „Ha a táncok jellegét tekintjük, akkor a történelem folyamán három nagy műfaji és formai csoportot különböztetünk meg. Elsőbe tartoznak a lánc-, kör-, illetve a füzértáncok, melyekben a csoport valamennyi tagja azonos mozgást végez."

                          

Az egyéni és páros táncok kialakulása az újkor elején került előtérbe. A szóló és páros táncoknál, a táncos képességei által felszabadultan, egymástól függetlenül táncolnak a zene ütemére. A művészi teljesítmény legmagasabb fokát ezen a téren éri el a magyar tánc. Ez egy egyedül álló improvizatív táncalkotás, hiszen az egyén sajátos módon, képességei által kiteljesedhetett.

           

A karikás táncokat leginkább a lányok táncolták. Táncos összejövetelek bevezetésénél, a legények kibontják a karikát és kiválasztják a párjukat. A kör mindig szoros, különböző formában fogják egymást a kezükkel és a kört nem nyitják ki. Közben kifelé vagy befelé lépkednek, amikor is az egész kör hullámozni kezd. Van, amikor két lépést tesznek előre és egyet vissza, gyorsan forognak, miközben váltogatják a forgás irányát. Ez a tánc általában nótaszóra történt.

                     

A botos vagyis kanásztánc segédeszköze a pásztorbot. Ezt a táncot egyedül járják, miközben botjaikat virtuózan forgatják és átugorják. Van páros botolós férfi tánc, ahol párbajszerűen vívnak egymással a legények a zene ütemére. A táncban nagyon sok az improvizációs elem, hiszen az ütés és a védekezés, mindig új helyzetet hoz elő. Szórakoztatás gyanánt, ritkán férfi és nő is táncol botoló táncot, ahol a férfi játékosan bottal támad a nőre, aki igyekszik kitérni a bot elől.

A XIX. Században teljesedett ki az új magyar táncstílus. A zene üteme is megváltozott, a 2/4-es ütemet felváltotta a 4/4-es ütem, míg a gyorsabb táncokhoz a nyolcadoló társult.

A verbunk volt a korszak legismertebb tánca. A szó a német werben=toborozni szóból ered.

                  

Ez a tánc a katonatoborzáshoz kapcsolódott. 1715-től, 1868-ig az osztrák hadsereg a katonaságát toborzásokkal egészítette ki. Minden mezővárosra vagy falura megállapították, hogy hány katonát kellett összeszedniük. A táncokat a tizedes vagy őrmester vezette le. A nótaszó és a tánc közben dicsérték a katonaélet szépségeit. Általában egyenruhás cigánybanda húzta a talp alá valót.  Az egyik fontos kelléke a táncnak a zörgős sarkantyú, amit a csizma kérgére erősítettek.

                                                   

A csárdás, a magyarság legismertebb tánca. A XIX. Század második negyedében vált általánossá. A Habsburg elnyomás ellen küzdő nép, a saját értékeit felismervén az érzéseik kibontakozását fejezték ki. Ez a tánc háttérbe szorította a különböző német és nyugati táncokat. A nemzeti romantika jegyében fogant tánc, egyre inkább elfoglalta a megillető helyét  és egyhamar általánossá vált, még a parasztság köreiben is. Az aratás, cséplés befejezésével a fiatalok tánccal ünnepeltek, sokszor a közösen, segítségként vállalt munkákat azért vállalták, mert utána mindig táncos mulatságok voltak. Kisebb összejövetelek alkalmával, mint fonó, disznótor, keresztelő is tartottak különböző mulatságokat. A magyarság életében fontos lett a tánc szerepe, mindezt bizonyítja az összetartozást.

                                                        

Oldal: Néptánc.
Táncműfajok,táncstílusok Magyarországon. - © 2008 - 2024 - tancmufaj-tancstilus.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat